Klió 2001/1.
10. évfolyam
Az olvasó elé kerülő monográfia Oroszország külpolitikájának fontos, mégis kevéssé kutatott aspektusát vázolja az első világháború előestéjén; a katonai attasék külföldön – az aktuális információszerzésben és a nemzetközi kapcsolatok továbbfejlődésének előrejelzésében – végzett munkáját tárja fel, bemutatva és meghatározva intézményük helyét az Orosz Biradalom bürokratikus apparátusában, valamint szól annak a fontos külpolitikai döntések mechanizmusára gyakorolt hatásáról is.
Je. Ju. Szergejev és Ar. A. Ulunjan munkája gazdag anyagra épül; az Orosz Állami Hadtörténeti Levéltárból származó dokumentumok többségét először adják ki. Azoknak egy részét a szerzők a függelékben közlik.
A XIX. század első felében külföldön létesített katonai képviseletek feladata idővel jelentősen módosult. Amíg a működése korai szakaszában elsőbbséget élvezett az Oroszország tényleges ellenfeleinek, illetve szövetségeseinek hadseregeiről, azok technikai felszereltségéről és megerősítéséről szóló adatok gyűjtése, a XX. század elejére kibővült azon problémák köre, amely iránt a legális katonai hírszerzés érdeklődött. Ahogyan a szerzők megjegyzik, „a katonai ügynökök intézményi fejlődése új szakaszának sajátossága a századfordulón az lett, hogy a katonai hírszerzés központjába küldött informális-analitikus anyagokban a társadalmi-politikai tartalmúak száma nőtt meg, míg korábban a tevékenységük a haditechnikai adatok gyűjtésére, valamint a szalonokban hallott pletykák továbbadására korlátozódott”. A hadügy ezen intézményének hivatalos képviselői fokozatosan versengeni kezdtek az orosz diplomatákka1 a külföldi államok, sőt régiók általános problémáinak adatgyűjtése terén (30. old.). A katonai attasék idegen kulturális társadalmi környezetben végzett tevékenysége, összetett munkája „nem csupán a haditechnikai kérdésekben követelte meg az elemző gondolkodást, de a társadalmi, politikai, gazdasági, etnikai és a regionális fejlődés komplex problémáinak” átlátásában is. (38. old.). Útmutatóak voltak a kitűnő orosz, majd szovjet katonai szakértő, A. Szvecsin szavai, amelyeket 1908-ban a katonai hírszerzés vizsgálatával kapcsolatban fogalmazott meg: „a külföldön akkreditált ügynöknek meg kell hallania az állami és társadalmi élet pulzusának lüktetését” (29. old.).
Néhány jelentés azzal kelti fel az érdeklődésünket, hogy abban nem csupán az adott (tartózkodási) ország belpolitikai állapotára vonatkozó megfigyelések szerepelnek, és a gazdasági helyzet elemzésével foglalkoznak az ügynökök, hanem érzékenyek a társadalmi problémák iránt is. Így pl. a Romániában tevékenykedő attasé közvetlenül a nagy parasztfelkelés előtt,1907-ben jelentette, hogy „az agrárnépesség igen szegény”, az állami ügyek eldöntésében „egy kis csoport... a nagybirtokos oligarchia vesz részt”, szólt „a föld kereskedelmi viszonylatairól, idegen kézbe történő átjátszásáról”, sőt „a parasztság végnélküli kizsákmányolásáról” is tett említést (189–190. old.).
A századfordulón a nemzetközi helyzet bonyolultabbá válása a katonai ügynököktől nem csupán a részkérdésekben végzett egyszerű információszerzést kívánta meg és a konkrét tények elemzését várta el, hanem megkövetelte a komplex, több tényezős előrejelzés felállítását is. A katonai ügynököknek idővel a világpolitika kérdéseinek értékelése terén is szabad kezet kapván, az Orosz Főparancsnokság prognosztizáló munkájában nőtt a szerepük, jelezve azt, hogy Oroszország számára regionális és világpolitikai téren egyaránt szükséges és fontos a külpolitikai stratégiai tervezés. Bár „a politikai modellezés” technikája akkor még nem alakult ki, a külföldön tevékenykedő katonai hírszerzés képviselői számára az elemző-prognosztizáló munka a mindennapok fontos része lett.
Tevékenységük a Balkán irányában speciális vonásokkal gazdagodott, mert ezekben az érintett országokban – részben kísérletképpen – mint a hadügyminisztérium nem hivatalos tanácsadói is tevékenykedtek.
Az orosz katonai hírszerzés külföldön ténykedő képviselete funkcióinak bővülése a katonai-ügynöki és a hivatalos diplomáciai intézményekben meghatározott párhuzamot eredményezett. A két minisztérium egymáshoz fűződő kapcsolata – ahogyan ez a dokumentumokból kiviláglik – nem volt idillikus. A külügyminisztérium vezetősége, különösen Izvolszkij minisztersége idején (1906-1910) igyekezett élni azzal a lehetőséggel, hogy a nemzetközi ügyek katonai részébe beleszóljon, sőt az elemző munkába is befolyt. A katonai körök viszont kinyílvánították megdöbbenésüket a külügyi intézmény passzivitása miatt (részben az 1908–1909-es boszniai válság idején).
A diplomaták és a katonai attasék jelentései gyakran különböztek a helyzet értékelésében, és az adott javaslatokat illetően is. Eltérő nézetük szembeötlő például az 1908–1909-es években a francia társadalomnak az Oroszországgal kötött szövetségről alkotott véleménye megítélésében.
A Franciaországban Oroszország ügyeit képviselő Nyekljudov gyakorlatilag Sz. D. Szazonov külügyminiszter megállapításában osztozott, azt hangoztatván, hogy ott mindenki megértette: az orosz-francia szövetség „az egyetlen olyan alap, amelyre a francia politika támaszkodhat, amely Franciaország biztonságát adja, és őrzi a békét, mindenféle áldozathozatal nélkül” (149. old.). Egészen más, ennél jóval objektívebb kép kerekedett ki a katonai ügynökök jelentése alapján.
Minél kiélezettebb lett a helyzet a nemzetközi küzdőtéren, annál élesebbé vált a két minisztérium közötti konkurencia harc. Mindegyik kulcsfontosságú pozíciókat kívánt elfoglalni a kormányzó elit véleményét formáló mechanizmusban, és ennek megfelelően az alapfontosságú külpolitikai döntések előkészítésében.
Szergejev és Ulunjan monográfiájában a katonai attasék szerepe és intézményi működésének mechanizmusa teljességgel feltárul. Miközben az orosz és a német uralkodók között meglévő rokoni kapcsolatok az orosz politikai elitben azt az illúziót keltették, hogy „a két birodalom között örök és megbonthatatlan a barátság”, a berlini orosz katonai ügynök arról írt, hogy „ilyen illúziónak nincs semmi alapja, miután kevés annak a valószínűsége, hogy a dinasztikus barátság áldozatául essen olyan kereskedelmi vagy politikai kérdés, amely Németország érdekeit valamelyest is érintené”. Az évszázad kezdetével új szakasz kezdődött el az orosz-német kapcsolatokban is, mindkét állam fejlődésének logikája arra késztette az uralkodókat, és a minisztereket, hogy a hangsúlyt a monarchikus szolidaritás alapelvéről a nemzeti politikai és gazdasági érdekekre helyezzék át. A legális katonai hírszerzés ennek megfelelően reagált az új helyzetre. Oroszország berlini katonai attaséja, Bazarov azt jelentette, hogy „a háború Németország számára annyira szükséges, mint fülledt nyári napon a vihar... nem csupán tisztán az anyagi haszon miatt, melyet az Németországnak adhat, de a népi lelkület felemelése miatt is, amelyet a fejlődő, bontakozó materializmus a hatása alá vonhat” (265. old.). Az orosz katonai megbízott megállapította, rövidesen „bekövetkezik az a kritikus pillanat, amikor is a társadalmi közvélemény, a hadsereg és az ország élén álló személyek ráébrednek arra, hogy az adott időben Németország számára elkerülhetetlen a háború megindítása” (265. old. ). A Berlinből kapott jelentések arra ösztönözték a cári kormányzatot, hogy gyorsítsák a változásokat a védelem terén, s ha az ország így sem volt képes felkészülni a hadműveletekre, akkor azért a legkevésbé a katonai attasék okolhatók.
Mindemellett azonban a katonai hírszerzők tevékenysége nem volt hibátlan. Így például túlságosan optimista előrejelzéseket adtak a francia hadsereg katonai felkészültségéről, vagy a párizsi ügynök, Ignatyev ezredes arra törekedett, hogy Pétervár hivatalosan is, megalkuvás nélküli Ausztria-ellenes álláspontot foglaljon el az 1914. júliusi válság idején.
Több volt azonban a pontosabb prognózis, mint a hibás. A katonai ügynökök helyesen állapították meg, hogy „a háború Oroszország és Ausztria-Magyarország között bekövetkezhet, ha az utóbbi és Szerbia között hadműveletekre kerül sor” (227. old.). A bécsi katonai attasék jelentései nem csupán a politikai elemzések pontosságában tűnnek ki, de mélységeikben is, amelyeket elkészíteni lehetetlen lett volna a régió etnikai viszonyainak alapos történeti ismerete nélkül. „Ausztria-Magyarország központi törekvéseinek elvarázsolt (bűv)körében az évszázadok során az egyensúly megőrzése érdekében az egyiket (etnikumot) a másik ellenében használja fel” – olvashatjuk az egyik jelentésben (237–238. old.). A Monarchia népei közötti konfliktusos viszonyok lehetőségét Pétervárott változatlanul számba vették a hadi stratégia tervezésében. Igaz a szerzők azon megállapítása, hogy „az orosz felső katonai vezetés által Oroszország ellenségének tekintett Dunai Monarchia belpolitikai helyzetének válsága a katonai hírszerzés jelentéseiben és értékeléseiben egyrészről úgy szerepelt, mint Bécs külpolitikai aktivitásának fékező tényezője, másrészről pedig mint Ausztria-Magyarország agresszív törekvéseinek katalizátora, amellyel az osztrák vezető körök a külpolitikai győzelmeikkel számolva, a belpolitikai problémáikat igyekeznek megoldani” (238. old.) Az orosz katonai hírszerzés ennek megfelelően értékelte az „orosz tényező” szerepét az egyébként jelentőségét már régen elveszített dualizmus rendszerének megőrzésében. Ahogyan az egyik jelentésben megjegyezték, „éppen az Oroszország felől jelentkező veszély késztette arra a magyarokat, hogy Ausztriában maradjanak” (177. old.).
A katonai hírszerzés azon sikerei, amelyeket az adott ország belpolitikai helyzetének elemzésében és értékelésében értek el, tették lehetővé azt, hogy a bekövetkező események viszonylag pontos előrejelzését készítsék el. Az orosz katonai hírszerzés képviselői a Dunai Monarchia Hármas Szövetségben betöltött helyét és szerepét belpolitikai helyzetének prizmáján át értékelhették. Ausztria–Magyarország politikai vezetőrétege erőviszonyainak ismerete adta azt a lehetőséget, hogy előre tudják jelezni a diplomáciai tevékenységét a nemzetközi küzdőtéren, és mindenek előtt a Balkánon.
Az első világháború előestéjén a balkáni régió instabilitása eléggé élesen kirajzolta a nyugat-európai államok külpolitikai elkötelezettségét is. Az orosz diplomaták egymás után dolgozták ki a lehetséges katonai-politikai konfliktusok soktényezős változatát a Balkánon; és az Orosz Birodalmat érintő külföldi fenyegetések teljes tárházát is számba vették. Ahogy a dokumentumból kiviláglik, „Európa puskaporos hordójának” országaiban nem korlátozták Oroszország katonai ügynökeit informális-elemző és operatív-hírszerző tevékenységük végzésében, akik egyébként igen aktívak voltak az adott helyzetekben.
A balkáni államokban a XX. század kezdetéig az ún. fil(baráti)-tradíciók domináltak, azaz a közvélemény számíthatott – az adott helyzeteknek megfelelően – a nagyhatalmak segítségére, támaszkodhatott egyik vagy másik nagyhatalomra. Ezeket fokozatosan felváltotta a kis államok nemzeti érdekeinek érvényesítési eszméje, a történeti szövetségeseikhez fűződő hűségük mellett, ez viszont arra késztette a vezető országok kormányzati köreit és hivatali apparátusát, hogy „a kis barátok” törekvéseihez óvatosan közeledjenek, akik védnökeik ellentéteire rájátszva lavíroztak.
Különösen szembetűnően nyílvánult ez meg a macedón kérdés eldöntéséért folytatott küzdelem során; az a törekvésük, hogy azt a saját érdekeiket figyelembe véve oldják meg, a konfliktus résztvevőit eltérő és egészen váratlan irányba sodorta a szövetségesek keresésekor. Mindez a Balkánra küldött orosz ügynököktől azt követelte meg, hogy a politikai elemzéseket magasfokon végezzék el, s jól eligazodjanak a bonyolult diplomáciai szövevényben. Így valamennyi Balkánnal foglalkozó jelentésben fellelhető „a háborús várakozás szindrómája” kifejezés. A hírszerzők részben a megérzésük, részben az ismereteik alapján meg tudták határozni az orosz külpolitika fontos csomópontjait.
A következőkben a szerzők, az orosz ügynökök tevékenysége kapcsán, rátérnek az ügynöki jelentések egybevetésére, amelyeket a katonai és állami bürokrácia köreiben az adott időszak külpolitikai relációinak többaspektusú megvilágítására alkalmazott kliséikkel hasonlítanak össze. A katonai ügynökök (vagy csoportjaik) véleménye nem csupán személyes véleményük, vagy a végbement és a várható eseményekhez való egyéni viszonyuk kifejezése volt, hanem az orosz kormányzati elit társadalmi-politikai nézetét is tükrözte.
Kissé kategorikusnak tűnik az a megállapítás, hogy „Pétervár előtt annak a történelmi feladatnak a teljesítése állt, mely szerint a bizánci uralkodók utódának számító pravoszláv uralkodó fősége alatt történjen meg a vallás és az etnikai származás alapján közeli népek egyesítése” (54–55. old.). A XIX. század orosz uralkodói közül egynek sem állt olyan közel a szívéhez a szlavofil eszme, s nem volt rá a pánszláv körök befolyása olyan hatással (mint például III. Sándorra), valamint olyan nagyhatalmi ambíciókkal sem rendelkezett, hogy a szláv testvériség nevében politikai kalandra mert volna vállalkozni. Emlékezzünk I. Miklós szavaira, amelyeket abban a pillanatban mondott, amikor a Habsburgok hatalma Bécsben csupán egy hajszálon függött: „Sem Bohémiát, sem Morvaországot a főségem alá nem vonom, mert az ellentmond érdekeinknek.”
Mint a szerzők helyesen megjegyzik, az összszláv együttműködés doktrínája (amelyet gyakran követői és ellenfelei sem emlegetnek másként, mint „pánszlávizmus”) és Oroszország állami érdekei között az ellentmondás a vizsgált periódusban is teljességgel jelentkezett, s a katonai szakértők végkövetkeztetéseiben ez úgy tükröződött, hogy „ha összszláv szempontból a törökök kiűzése Európából kívánatosnak is mutatkozik, a szláv világ e végső diadala a több évszázados ellenség felett Oroszország déli határait tekintve és kifejezetten katonai érdekeit szem előtt tartva kétségtelenül előnytelen” (324. old.), tekintettel a geostratégiai viszonyokra.
A vonzóan hatalmas tényanyag, valamint Je. Ju. Szergejev és Ar. A. Ulunjan kimagasló szintű elemző munkája méltán számíthat a történészek, a diplomaták, a hadtörténészek, a politikai elemzést végző szakemberek érdeklődésére.
Je. Ju. Szergejev – Ar. A. Ulunjan: Nye podlezsit oglasenyiju.Vojennije agenti Rosszijszkoj imperü v Jeprope. 1900-1914 gg. (Titokban marad. Az Orosz Birodalom katonai ügynökei Európában 1900-1914) M., Insztitut vszeobscsej isztorii RAN. 1999. 420 p.
A. Sztikalin (Fordította: Bodnár Erzsébet)